(Csillag-fiamnak, égi születésnapjára)

Voltál

az áhított,

édes teher,

gyönyörű kínban szült varázs…

Öleltem pöttöm testedet,

míg csitult

a lármás sírás.  

Hozzám

hajolsz ma

a végtelen,

hűvös-kék felhőkön át,

csillaggá csókoltam fényedet.

Emlék vagy,

vigasztalás.

Kisfiam!

Már hétszer jártunk ebben a csodálatos országban. Igaz, egy hétnél hosszabb időt soha nem engedhettünk meg magunknak, mégis, a röpke napok alatt sikerült megismernünk szinte minden felejthetetlen látnivalót Thessaloniki és Athén környékén. Szerencsére, Édesapád azóta is imád fotózni, és lassan-lassan nekem is sikerül elsajátítani a digitális fotózás alapjait, így megörökíthettük, felidézhetővé tettük a sok-sok csodát, hogy valahányszor eszünkbe jut, újraélhessük a varázslatos élményeket, nélküled, és mégis Veled…
Emlékszel? Utazás előtt, - hogy csituljon az utazási láz, és út közben is - gyakran fordultam Márai Sándor Füveskönyvéhez bölcs gondolatokért, s mindig találtam is útravalót, megszívlelendő jó tanácsot magunknak, s Neked is.
Így találtam „akkor” az alábbi sorokra is:
"Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit a hangya szorgalmával, a tigris ragadozó mohóságával... S mikor eltelt az élet, megtudják: nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit, boldognak is kell lenni közben. S erről megfeledkeztek."
Márai Sándor fenti idézetét írtam valami furcsa sorsszerűség - vagy véletlen? - során 2000 júliusában születésnapi kártyádba köszöntőül, nem sejtve még, hogy életed utolsó útjára indulsz. Ezekkel a sorokkal búcsúztam, folytatva néhány gondolattal az író üzenetét: "Kisfiam! Te ne felejts el utad közben boldognak lenni !" Akkor – földi életünkben utoljára - talán a szokásosnál hosszabban, melegebben megöleltél, megcsókoltál és meghatódva olvastad a sorokat, majd odaadtad menyasszonyodnak a kártyát büszkén, boldogan, - nem sejtve még, hogy Márai Sándor és az édesanyád utolsó üzenetét viszed magaddal a végtelenbe - „ezt olvasd el, Kicsim!” Ma is éelesen él bennem boldog-büszke mosolyod… Aztán elutaztatok, - Te örökre…Ám az író és édesanyád üzenetét jól szívedbe vésve naponta boldogan telefonáltál Korfuról a nyaralás ideje alatt, lelkesen számoltál be a látnivalókról, a sziget lenyűgöző szépségéről, arról, hogy soha életedben még ennyi természeti csodát nem láttál... Mindent meg akartál osztani velünk.
Aztán elköszöntél a világtól, örökre magához ölelt a tenger akkor, és ott, ahol a legboldogabb voltál.
Azóta, ha vigaszt keresek sajgó sebeimre, arra gondolok, milyen boldog voltál ott a Szerelmesek Öblénél, Sidari elbűvölő szikláinál, és furcsa módon nem tudok haragudni erre az országra, és a tengerre sem.
Az emberek persze nem értik- hogy is érthetnék - hogy lehet az, hogy ma is, mégis, visszavágyunk ide. Nem sejtik, - hogy is sejtenék - milyen fájdalmasan gyönyörű érezni, hogy itt is érinthetem lábad nyomát, emléked ide is visszatér testetlen alakban. Téged már soha nem érinthetlek, de végtelen szereteted bárhova elkísér!
Ma is fülemben cseng hangod: „Ezt látnod kell, Korfu mesés, a természet itt csodás! Ha látnád a naplementét, Anyu… Rengeteg mesélnivalóm lesz!” – de az élő élménybeszámoló már örökre elmarad… Azóta is különös nyugalom tölt el, valahányszor megélhetem, hogy ülök a végtelen csendben a tenger partján, az ég szinte rám hajol, ahogy bágyadtan búcsúzik a Nap, s ha szememet becsukom, a naplementével Te mindig visszatérsz, mosolyogsz, átölelsz, hangodat hozza felém a sós tengeri szél: „Szeretlek, édesanyám!„
Én is szeretlek Kisfiam! És látom a naplementét, itt vagyok, ne félj!
Ilyenkor érzem, hogy végtelen a lét, örök a szeretet.
A naplemente után mindig felkel újra a Nap.

Ma már néha békességet érzek, és valamiféle hálát is, ha felidézem utolsó, boldog nyaralásod emlékeit, mert tudom, boldog voltál életed utolsó perceiben is, hiszen megtanultad szétosztani szíved legdrágább kincseit. Végtelen hálát érzek közös életünk minden percéért…

Mostanában - valamiért - gyakran olvasom újra Ady Endre gyönyörű versét...

Idézet a versből:

Ady Endre:

Jóság síró vágya

"Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kisérő sírást a sirásnak:

Milyen jó volna áldni tudni."

Drága Kisfiam!

Lassan nyolc éve, hogy örökre búcsút vettünk Tőled itt a temetőben. Rengeteg ember jött el, halk búcsúdalok szóltak, - a kedvenc dalaid, melyeket azelőtt, otthon gyakran együtt hallgattunk. És virágok borítottak itt mindent, rengeteg virág. Értetlenül álltunk akkor ugyanitt, és azóta is naponta itt állunk értetlenül. Nem értjük, mivé lett nélküled a világ…Most, hogy már eltelt hat év, most sem értünk semmit. Ma sincs válasz semmire. Kérdéseink ma is ugyanazok: hol vagy? Merre jársz? Hogyan történhetett mindez éppen Veled, velünk? Miért, hogy minden, ami értelmet adott életünknek –a remény, az életerő, a közös boldogság, a jövő ígérete - minden, ami fontos volt, közös életünkben a legfontosabb - az Veled együtt egy pillanat alatt eltűnt, semmivé lett, s helyébe költözött a soha el nem múló mérhetetlen fájdalom, reménytelenség, szomorúság?Vagy mégis maradt azért valami … hiszen azóta már tudom, a szeretet örök, soha nem múlik el, mindvégig velünk marad, csak fájdalmasan, szomorún… Ma is érzem, ugyanúgy, mint egykor, és naponta elsuttogom itt a sírodnál: nagyon-nagyon szeretlek, és mindig szeretni foglak! De vajon kinek suttogom, hogy más ez a szeretet már, hiszen ettől szorít a szívem, ez fáj? Neked, akinek immáron örökre ez a darabka föld lett a nyughelyed? Az emlékednek? A lelkednek? A Fiamnak, aki voltál, és maradsz immár örökre 26 évesen? Vagy ahogy az idő telik, Te is idősebb leszel? Hányadik születésnapod ez a mai? Hiszen nem vagy már velünk hat éve… És most már csak a sírodra kerülhet a csokor virág…  Ki érti ezt? Ki ad választ? Mikor? Neked már soha nem lesz velünk születésnapod? Sem névnapod? És nem sül már Neked soha a sütőben kalács? És ha könnyezve hívlak, soha nem jössz el? Akkor hát ki ölel helyetted át?Nincs válasz semmire. Hallgat a csend is tovább…Itt vagyok mégis, eljöttem a sírodhoz megint. Ma van a születésnapod. Virágot hoztam Neked. És a síron is bólogat sok kis búsfejű virág. És egy kő, egy szikladarab áll itt, rajta fehér márványtábla, a táblán betűk, a neved, és számok, évszámok: 1974-2000… Magamban újra és újra utánaszámolok: 26 év. Hát tényleg csak ennyi jutott Neked, s nekünk Veled?26 éves voltál akkor. És most már mindig 26 éves maradsz? Vagy minden évben eggyel több leszel talán? Talán megállt akkor az idő számunkra is? Nem jön a válasz, tudom, soha már.… És van itt egy fénykép, amelyről most is ugyanúgy mosolyogsz rám, mint azelőtt ... Vagy mégsem? Néma a mosolyod is, hiába kergetőznek játékos árnyak az arcodon. Nem szólsz már, csak mosolyogsz némán rám.  Soha többé nem szólsz már semmit… Lélegzetemet visszafojtva nézem a fényképet, lesem az arcod, a szemed, a szád… Belesajdul a szívem az érzésbe, annyira fáj, hogy már mindig csak egy képről mosolyogsz rám. Halkan beszélek hozzád, aztán egyre hangosabban kérdezek, de nem jön a válasz,- hát válaszolok is, mit tehetnék mást? Válaszolok helyetted is, magamnak, felidézve hangodat, szavaidat. „…én is szeretlek Édesanyám… Itt vagyok bent a szívedben… Mindig veled maradok és vigyázok Rád… Légy nagyon erős, segítek neked mindig, mindenben, ahogy ígértem…”Így „beszélgetünk”  mi már ezentúl mindig… Te, meg én. Csukott szemem mögött látlak is, érezlek újra, felidézem az ölelésedet, a mozdulataidat, és hagyom, hogy a könnyem némán csorogjon.Fölnézek az égre, árad a napfény. Rigó halk éneke töri meg a csendet, sírod fölött halkan, rekedten dúdol egy madár. Kisfiam! Hallod? Neked dúdol talán?…Csend mindenütt, némaság. Hallom a hangod újra, beszélgetünk tovább…Azt súgod, erős legyek? Próbálok, de nem sikerül, Fiam. Naponta élesztem újra magam, naponta tápászkodom újra föl a mélyből, ahova esténként álmaimban zuhanok. A hazug  álmok is elkerülnek, hiába könyörgök: hazudnának Rólad legalább! Helyettük éjjelente valami hatalmas, sötét, végtelen ürességbe zuhanok, ahol nincs senki, semmi, én sem vagyok, nincsenek érzések, nincsenek színek, ízek, semmi nincs. Hát ilyen lett nélküled a világ. Vagy én lettem nélküled ennyire más? S vajon még meddig, hány napig, hónapig, évig kell így élnem tovább? Élek egyáltalán? Vagy én is meghaltam Veled? Akkor hát hol vagy? Miért nem nyújtod felém a kezed? Mondd, mit kezdjek én most már itt nélküled?  Sírkő van előttem, évszámokkal, s Te egy fényképről mosolyogsz rám. Évszámok, fekete betűkkel a neved, s egy emlékplakett, rajta felirat: „Életmentő emlékérem. „ A bátorság a kiválók erénye „ - Olvasom, és közben sírva kérdezem: mit kezdjek ezzel én most már, Nélküled ? Hiszen meghaltál! Nem élsz! Hogy adjam oda hát? Tudod-e azt, mit hirdet még a kő? „Egy sziklafal útjába állt…” De miért? Istenem, miért, hiszen megtette azt, amit csak nagyon kevesen: haláltól mentett meg embereket! És hol van most? Nálad, Istenem, odaát? Te hívtad Őt, vagy maga döntött úgy, hogy a fénybe megy, oda, ahol már semmi sem fáj? De hát miért ilyen hamar, miért ilyen korán? Miért, hogy meg sem tudhatta: a legnagyobbat tette, amit ember tehet? Vagy mégis… tudja talán? És még mennyi szép ígéret, mennyi csoda, ami várt volna rá… Nélküle nem teljesülhet soha már… És itt maradtam én is álmok, remények nélkül. Rám sem várnak már ígéretek, csodák, csak könnyek, kérdések, és szomorúság. Állok némán, kezemben virágcsokor, hallgat tovább a csönd. Tudom, nem válaszolsz Te soha már. Fiam! Ma van a születésnapod… Mit mondjak én most, hogy kívánjak - úgy, mint régen - boldog születésnapot?Ki mondja meg, hogy ez most, hányadik születésnapod?  

*** 

Csillagfiú 

Megint itt vagy,

látlak, látlak!

Nem adlak a mennyországnak!

Ne játssz velem,

ne fuss, megvagy!

Tenyeremben apró csillag,

az én kis csillagfiam vagy! 

Csillagfiú, ne fuss, várlak!

Nem adlak a mennyországnak!

Maradj velem, szépen kérlek,

csillagszemű, égi herceg,

gyere vissza, kérlek téged! 

Ne bújj el a felhők mögé,

az én szívem ott is meglel !

Tündérlányok hada kerget

édesanyád szíve elé,

ezüstkönnyet sírok érted! 

Ha elbújsz is, megkereslek,

Csillagfiú, kicsi herceg,

Itt maradj bent a szívemben,

elférsz még a tenyeremben,

gyere haza, várlak Téged! 

Lentről is látni a napot,

láthatod, ha a hold ragyog,

s bárányfelhők dunnájába

kapaszkodnak csillagok.

Megígérem, láthatod! 

Csillagfiú, kicsi herceg!

Nem jössz? Máris ott vagyok!

Te akartál bújócskázni,Látod?

Már csillag vagyok,

fönn az égen ragyogok! 

Csillagfiú, kicsi herceg,

én mindenütt ott vagyok!

Játszottál a tenyeremben,

szaladgáltál a szívemben,

elbújtál, de itt vagyok! 

Itt vagyok már fönn az égen,

látod, elérem a napot!

Most maradj itt bent a szívemben,

vagy bújj  meg a tenyeremben,