Ma esti gondolataimat előbb Szigeti
Lajos költő, Porlepte múlt című, különleges hangulatú verse ihlette, - az
elárvult, kihaló falvak és tanyák szomorúsága:
„Őskertünk virágegyetem,
ahol csak csonthéjas terem.
Áll gaz fölverte udvaron,
'kiment a ház az ablakon',
éléstár: volt-nincs élelem,
a pince nyirkos félelem
-- üres családi sírkamra…”
…és még valami, valaki: az
édesapám, aki néhány hónapja már nincs itt velem a földi létben. Mennie
kellett, mert régóta várta már abban a másik dimenzióban az unokája - a fiam…
Hiánya - hiányuk, s az űr,
amit maguk után hagytak, egyre mélyebb, mégis, mintha csitulna valamelyest az
évek során oly sokszor már-már csillapíthatatlannak tűnő fájdalom, mintha nem
volna már annyira jéghideg az űr, s ritkábban fázna pőre lelkem a magánytól,
ami – és ez fontos! - nem a sokat emlegetett magányosságot jelenti - mégis, a
hiányuk okozta jeges magányt.
Valami ilyesmit:
„ Apám
meghalt. Közelebb jött vele
a világűr magánya,
hidege.”
(Szabó
Lőrinc)
Halkuló hiány - olvastam valahol,
(de az is lehet, hogy én fogalmaztam így valamelyik versemben a hosszú gyász
alatt) és belém ívódott ez a mélyen szép, és mondhatatlanul szomorú, de annál
kifejezőbb hangulat, ami árad e két szóból.
Halkul tehát a fájdalom, a
hiány, de a gyász örök. A papa távozása után mégis, mintha némileg könnyebb
lélekkel suhannék vissza a múltba, emlékeimhez, oda, ahol még velük, imádott
szeretteimmel együtt kutattam-kerestem a lét-nemlét (legelőbb talán az
öröklét?) titkait.
„Üresebb lett a világ. Elment belőle a fiam.
Ha elmegy hazulról, akit szeretünk, az otthon puszta házzá változik.”
- olvasom újra és újra
Nicolas Wolterstorff, amerikai filozófus professzor sorait, aki fia elvesztése
miatti örök gyászáról vall lélekérintően szomorú-szép könyvében, a Korai
siratóban.
(milyen szívszorító, mégis szép
és - sajnos - igaz sorok)
Olvasom, s közben arra
gondolok, hogy a papával a nemrég még meghitt otthonom is meghalt, nincs többé:
üresen, kihaltan áll a ház a kis faluban, gyermekkorom becéző bölcsőjében. Az
ajtók zárva, a kert halott - s bár anyám még él szegény, de már azt sem tudja
talán, hogy nemrég még értünk fáradt fájó, ráncos-szép, megfáradt kezével, várt
ránk, rohant elénk a kapuhoz boldogan - s most ott a jeges magány lakik…
A mama Alzheimer-kóros. A
betegség egyre inkább hatalmasodik el szervezetében, és gyilkolja elméjét,
roncsolja - már a testét is - és hiába minden. Hiába az orvos, a professzor, a
gyógyszerek és testvérem, meg a család szerető, állandó közelsége, gondoskodása
- csak a tehetetlen, elkeseredett szomorúság, ami velünk marad minden
látogatáskor, ha hazaindulunk: a kór visszafordíthatatlan. Már nem is integet.
Néha még mosolyog, és siet is vissza az ő világába, abba a különös, titokzatos,
rejtelmes-félelmetes világba, ahova soha nem enged már be senkit. Imádott
lányait, unokáit, dédunokáit, és a papa emlékét sem. (már csak néha kérdi
számonkérően, hogy „miért nem fűt be apátok a cserépkályhába? - néha meg
váratlanul felzokog: ilyenkor, mintha szívből gyászolná - mintha tudná, hogy
néhány hónapja meghalt…)
Írok hát, (és néha sírok
értük, utánuk) hogy ne gondoljak állandóan mérhetetlen hiányukra, és ne sírjak
túl gyakran, s túl hangosan.
S gyakran gondolok a falura,
ahol pázsit simogatott, és fény volt mindig mindenütt: örök napfény, zöld
csillogás a dombok hátán, az égbe nyúló fenyőerdők fölött, és éjjel is fény –
csillagfény, az örök élet ígérete…És nem volt félelem.
S most üres, hideg, magányos
a ház, és fázik a lélek - néha már szinte halott-hideg…
S hogy érezzem, élek még,
gyakran írok, egyre gyakrabban. Olvasok és írok, amikor csak tehetem.
Elküldtem néhány éve korai,
még nagyon félénk, s talán semmitmondó írásaimat mélyen tisztelt és szeretett
egykori magyar tanáromnak. Akkor még nagyon friss volt a gyászom is. El sem
hittem, hogy a fiam már soha nem jön haza… s legalább én akkor még haza
mehettem…Akkoriban kezdtem írni.
És jött a válasz a
fénymásolt vers-féleségekre, amiket akkor még szinte kizárólag a gyászról írtam.
Idézek néhány sort a Drága
Tanár Úr üzenetéből (egyúttal bocsánatát is kérem, amiért legféltettebb,
legbensőségesebb „beszélgetésünkbe” beavatom az olvasót is):
„Elolvastam minden sorodat, miközben
fojtogatott a sírás, és felszabadított a gyönyörűség. Nagyon köszönöm, hogy
megtiszteltél ezekkel az írásokkal, gondolatokkal. Talán véleményt kellene
mondanom, segítő kritikusként szólni, de most nem tehetem, hiszen annyira az
olvasottak hatása alatt vagyok - így nem tudnék objektíven mérlegelni. De nem
is akarok.
Furcsa dolog az írás. Vagy
bekopogtat a lélek ajtaján, s akkor eltölti az embert valami csodálatos érzés -
s én most így vagyok - vagy nem ér el hozzánk, s akkor lehet az a legnagyobb
költő legnagyszerűbb sora, mégis lepereg rólunk. Ezért lehet az, hogy néha
megragad bennünket egy-egy vers, melyet nem „nagyok” írtak, mégis, valami
nagyon fontosat üzennek, úgy, ahogyan mi nem tudnánk megfogalmazni – de érezni
igen!
Egy ilyen verset küldök most…”
És értettem, éreztem örökérvényű
üzenetét, amely fontosabb és értékesebb minden dicsérő véleménynél.
Azóta is gyakran olvasom el
azt az egyszerű hangon írt, de mondhatatlanul tiszta-szép verset, amivel a
Drága Tanár Úr akaratlanul is, még ma is tanít engem… Élni, túlélni, egyedül
lenni - nem magányosan! - együtt a csenddel… A jó csenddel, amikor a sírás
felszabadít a lélek már-már elviselhetetlenül súlyos terhe, fájdalma alól…
Köszönöm…
S íme a vers, amit még soha,
sehol nem olvastam.
S ha érzed a hideg, fagyos,
árva lélek (és kis falud) jeges magányát, hallod a bús csendet, ne szégyelld a
könnyeket, Kedves Olvasó!
Nagy Márton
Pusztuló falusi ház
Fehér fala felsír, még
messzehangzón.
A zsúptetőn egy fűcsomó lobog,
öles hiány sötét torkába bámul,
hol fulladt csendből csontfehér ragok
- bordák – zihálnak még a messzi égre.
Halott a ház, csak úgy tesz, mintha élne.
Az árnyék néha ajtóhoz lopódzik,
átnéz a konyha foszló függönyén.
A szembe-falról elszökött az óra,
csak egy világos folt hallgat
helyén.
Az ágy a faltól egy lépésre eljött,
de mert az ajtó zárva volt, megállt.
Hűséges állatként most várva vár
ott,
és néha-néha megrázza magát.
Egy régi naptár sárgultan, leesve
arról beszél, hogy itt járt az idő,
de felpakolt és elment egyik este,
és azt se mondta, hogy majd
visszajő.
A konyhából nyíló padlós szobában
nincs semmi, ott az üresség lakik.
Szú perceg és a négy gerenda hallgat
hajnaltól kezdve másik hajnalig.
Emlékeznek: mikor anyácska elment,
megjöttek messziről a gyerekek,
kihordtak mindent, autóra raktak.
Kidobálva a lámpák, cserepek,
ott vannak most is, kint a
kőrakásnál,
van olyan is, mely össze sem törött.
Vigyáz rájuk a famozsár, a küllő,
még rendet tart a lim-lomok között,
hogy mikor az ifjak néha-néha
meg-megjönnek, ha érik a gyümölcs,
ne érezzék, hogy elhagyott világ ez,
de értük él, lélegzik még e föld!
Az ablakok a régi kertre néznek,
ott pár virág a fal felé hajol:
gyomok közt nőttek üdvözlő szavaknak
a régi tőről, régi hant alól,
a verejtéket, könnyet megköszönni,
anyácskának hű, gondozó kezét.
Ők nem tudják, hogy már hiába szépek,
és szirmukat a szél úgy tépi szét,
úgy, mint anyácskát és házát az évek,
könnyes végét egy drága szép mesének.
Elsőként az alábbi
sorokat olvasgattam, s most idézem is kedvenc írómat, Márai
Sándort: "...elküldte nekem új verseskönyvét,
vászonba kötve, arany címbetűkkel, meleg ajánlással. A verseket reggel olvastam,
éhomra.
Kitűnő versek voltak ezek. Volt bennük érzés, gondolat, lelkesedés,
pátosz, aztán volt bennök Mallarmé, Rilke, Arany, Babits és Kosztolányi is, volt
bennök rím és találó hasonlat. Hangulatosak voltak e versek és olvadékonyak,
csengőek és kellemesek, drámaiak és harsogóak. Minden volt bennök. Csak a
Szentlélek nem volt bennök. Ezért, ásítva, eldobtam ezt a
verseskönyvet." Vajon mi, akik néha tollat veszünk a kezünkbe, hogy
papírra vessük gondolatainkat, hogy aztán másokkal is megosszuk azokat,
érezzük-e, hogy mi hiányzott mégis az írónak azokból a versekből? (s vajon mi
hiányzik a miénkből…?) Hiszen azokban (és bizony, gyakran hiúságunktól elvakítva
tévesen azt gondoljuk, a miénkben is) minden benne volt, ami a versek
kelléke...
Valami mégis hiányzott. A varázslat, amiről szintén olvastam - s
talán idéztem is már - Márai valamelyik írásában:
"Az igazi remekmű néha nem is
olyan tökéletes. Csak sugárzik, a "csak álom" is benne van, a csillagok fénye, a
tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni:
az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el."
Igen, gyakran
éppen az a megfoghatatlan, leírhatatlan, különös-különleges, megismételhetetlen,
utánozhatatlan, alig észrevehető, apró csoda, az a varázslatos, „tündéri”
hiányzik a műből, amitől remekmű lehetne, olyan, amihez fogható nincs több,
sehol a világon. Legalább is pontosan ugyanolyan, ami ugyanattól tündéri,
különleges és egyedi nincs. Az összes igazi mű(alkotás) - üzenjen bár
ugyanarról, s látszólag ugyanúgy, s ha bennük ragyog is „a csillagok fénye” -
legfeljebb hasonlóak, s mégis mind másért tökéletes, és mind más miatt sugárzik
fényesen, ahogyan e földtekén is "egyedüli példány" valamennyiünk.
(Kosztolányi Dezső fogalmazza ezt meg gyönyörűen
Halotti beszéd c. versében.)
„Ilyen az ember. Egyedüli
példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két
levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”)
S éppen itt
lehet a titok nyitja: hiszen, ahogyan megérint bennünket egy-egy különleges
alkotás - leírhatatlan élményt nyújtva, és üzenetével örökre belénk égetve
egyedi lenyomatát - talán úgy kellene adni magunkból is - legalább
egyszer az életben - valami különlegeset, valami olyasmit, amit rajtunk kívül
soha senki más úgy nem adhat. Ha van valami ilyesmink, s ha képesek vagyunk ezt
úgy megosztani másokkal, hogy megérezzenek valamennyit a mi csodánkból, különös
fényünkből, ami bármily szerényen is, de őszinte fénnyel csillog, és sohasem
hivalkodóan - akkor nem szabad halogatni, érdemes megmutatnunk e „tündérit”
másoknak is. De csakis akkor, ha őszinte, igazi énünk, benső hangunk már végképp
nem hagy nyugodni, örökösen szólongat, buzdít. Valami ilyesmit
volna jó adni magunkból… Legalább egyszer az életben. Jó volna…
(minden más csupán próbálkozás, vallom szívből,
őszintén - elsősorban saját próbálkozásaimat illetően)
Minden ránc-csókot lehelő őszön
csitul a kín, de néha még üvöltöm:
meddig élek így,
bús átkozott…?
Talán e némán haldokló ősz
kincséből valamit
megint itt hagyott
örökül,
végül…,
mielőtt a rőt lomb
a lehajló fáktól,
- akár fiú a hajlott anyától
egy virradatkor…
örökre -
búcsúzott.
Ezen a néma, különös őszön is
esténként néztem a sok száz levél után,
amint a széllel pörögve jártak
valami búcsúzó táncot megint.
Néztem a hajlongó táncseregre,
s ekkor egy libbenő kis levelecske
pördült előttem alig-rezzenéssel,
s vállamról kinyújtott tenyerembe hullt,
és megállt ott kicsit, pihegve…
Majd lassan, pörögve,
- mint egy lepke,
aki párjának elébb még
hívón a szárnyát billegette -
elszállt,
örökre, messze,
talán a végtelenbe…
Fényárban úszott az ég, s csak röpült,
szárnyalt egyre, messze
az a búcsúzó, rőt levelecske.
Néztem utána…
Meg-megrebbent aranyló levél-teste,
és egy csillag - mint aki föntről leste -
éppen kigyúlt,
s mintha az égből integetne…
Győrött, az Ikva út 38. szám előtt, a lányom Suzukijába szálltam be éppen, unokámmal a karomban. Tombolt a szélvihar. A babát lányom éppen bekötötte a hátsó ülésen rögzített gyermekülésbe, és fölszaladt hetedik emeleti lakásunkba kulcsért. Egy-két perc várakozás után fülsiketítő csattanással az autónk tetejére zúdult a tíz emeletes panelház tetőszigetelésének hatalmas darabja, amit további nagyobb méretű fém- és egyéb hulladékok követtek.
Mozdulni sem mertünk, csak szorítottam magamhoz a kicsit. Néhány perc múlva a lányom és férjem értesítették a tűzoltókat.
Ahogy fordul a föld, és vele az éjszakába a nappalok, lágyan, lassan, észrevétlenül suhanva, úgy fordul a zord tél a törtfényű tavaszból egyre perzselőbb nyárba, hogy onnan a mézszínű, lombhullató, krizantémillatú, elmúlást idéző ködös, őszi táj, bújával megint átszenderüljön a fagyos tél hótakarója alá.
Anyanyelvünk varázslatos szavakkal idézi a négy évszak, - a tavasz, nyár, ősz, és a tél -titokzatos hangulatát és folytonosságát. Ha néha befelé figyelünk, lelkünk is szinte hallja, hogy mindegyik szó - az évszak hangulatát idézve, lágyan, hevesen, mélabúsan, majd keményen, fagyosan - muzsikál.
A legszebb szó - és évszak is - közülük, számomra a tavasz, és a hozzá kapcsolódó csodálatos kifejezések: a rügyfakadás, rigófütty, pipitér, gólyahír, pázsit, és a tavasz hónapjai, - a március, április, május - melyek számomra mind-mind az életet hirdetik.
Hallgasd csak: tavasz! Lágyan muzsikál a szó, s ha becsukod a szemed egy pillanatra, lehet bármilyen sötét és zord a tél, lelked azonnal átlényegül. Felengedsz fagyos mélabúdból, egyszerre megérzed a sarjadó fű friss illatát, becsukott szemeid mögött lombkoronát varázsol a tar ágakra a képzelet, hallod a rigók rekedt, riadt, erőtlen, hajnali énekét, a halkan surranó kis patak ébredő neszét, látod a tarka rétek színpompás virágait, a falusi udvarokon tipegő pelyhes kiscsibéket. Érzed, ahogy ébred a természet, újraéled fű, fa, virág, s tavaszt idézel így a lelkedbe is. Enged a fagyos szorítás a szíved körül, élni akarsz, újjászületni a rügyfakasztó tavaszban, ahol a földből remegve bújik elő az első hóvirág, majd az ibolya, s a háztetőkön újra ott kelepel a gólya is.
A tavasz jöttével újraélednek lelkünk derűs hangjai. A langyos napsugártól átmelegszik szívünk, újra élünk, mosolygunk, szeretünk, erőtől duzzadunk, mint a kipattanó barkaág.
S míg lágyan suhanunk a múló idővel, hagyjuk, hogy a körforgásban hosszan öleljen a forró, mézillatú nyár, hogy felhevült testünket lágyan simogassák hűs folyók habjai. Ha ilyenkor a végtelen nyári ég csillagsátorára pillantunk, megállni látszik a tűnő idő is, míg lábunk elé nem hull egy kósza csillag, amely az időtlenségből felriaszt.
Aztán múlni kezd testünkből a nyári láz, esténként néha borzongva bújunk össze már. S míg bódultan szívjuk az őszirózsák, dáliák illatát, menekülünk a kósza ökörnyál pajkos, ragacsos csókja elől, addig hátunk mögül belopódzik újra az elmúlást idéző ősz. Halott lombkoronájukért még reccsenve lehajolnak néha a kopár fák vacogó, meztelen karjaikkal, de mindhiába. Fagyos, októberi szélben gyertyák lobbannak megint a holtakért, akiknek sírjain büszke, duzzadó virágú krizantémok dacolnak a faggyal az életért.
A végtelen körforgásban már hó és jég borít mindent, a kérlelhetetlen tél álomra int, hófehér takarót borítva a halott világra, hogy mély álmából zsongó, új tavaszra, a királylány csókjára ébredjen megint.
Már hétszer jártunk ebben a csodálatos országban. Igaz, egy hétnél hosszabb időt soha nem engedhettünk meg magunknak, mégis, a röpke napok alatt sikerült megismernünk szinte minden felejthetetlen látnivalót Thessaloniki és Athén környékén. Szerencsére, Édesapád azóta is imád fotózni, és lassan-lassan nekem is sikerül elsajátítani a digitális fotózás alapjait, így megörökíthettük, felidézhetővé tettük a sok-sok csodát, hogy valahányszor eszünkbe jut, újraélhessük a varázslatos élményeket, nélküled, és mégis Veled…
Emlékszel? Utazás előtt, - hogy csituljon az utazási láz, és út közben is - gyakran fordultam Márai Sándor Füveskönyvéhez bölcs gondolatokért, s mindig találtam is útravalót, megszívlelendő jó tanácsot magunknak, s Neked is.
Így találtam „akkor” az alábbi sorokra is:
"Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit a hangya szorgalmával, a tigris ragadozó mohóságával... S mikor eltelt az élet, megtudják: nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit, boldognak is kell lenni közben. S erről megfeledkeztek."
Márai Sándor fenti idézetét írtam valami furcsa sorsszerűség - vagy véletlen? - során 2000 júliusában születésnapi kártyádba köszöntőül, nem sejtve még, hogy életed utolsó útjára indulsz. Ezekkel a sorokkal búcsúztam, folytatva néhány gondolattal az író üzenetét: "Kisfiam! Te ne felejts el utad közben boldognak lenni !" Akkor – földi életünkben utoljára - talán a szokásosnál hosszabban, melegebben megöleltél, megcsókoltál és meghatódva olvastad a sorokat, majd odaadtad menyasszonyodnak a kártyát büszkén, boldogan, - nem sejtve még, hogy Márai Sándor és az édesanyád utolsó üzenetét viszed magaddal a végtelenbe - „ezt olvasd el, Kicsim!” Ma is éelesen él bennem boldog-büszke mosolyod… Aztán elutaztatok, - Te örökre…Ám az író és édesanyád üzenetét jól szívedbe vésve naponta boldogan telefonáltál Korfuról a nyaralás ideje alatt, lelkesen számoltál be a látnivalókról, a sziget lenyűgöző szépségéről, arról, hogy soha életedben még ennyi természeti csodát nem láttál... Mindent meg akartál osztani velünk.
Aztán elköszöntél a világtól, örökre magához ölelt a tenger akkor, és ott, ahol a legboldogabb voltál.
Azóta, ha vigaszt keresek sajgó sebeimre, arra gondolok, milyen boldog voltál ott a Szerelmesek Öblénél, Sidari elbűvölő szikláinál, és furcsa módon nem tudok haragudni erre az országra, és a tengerre sem.
Az emberek persze nem értik- hogy is érthetnék - hogy lehet az, hogy ma is, mégis, visszavágyunk ide. Nem sejtik, - hogy is sejtenék - milyen fájdalmasan gyönyörű érezni, hogy itt is érinthetem lábad nyomát, emléked ide is visszatér testetlen alakban. Téged már soha nem érinthetlek, de végtelen szereteted bárhova elkísér!
Ma is fülemben cseng hangod: „Ezt látnod kell, Korfu mesés, a természet itt csodás! Ha látnád a naplementét, Anyu… Rengeteg mesélnivalóm lesz!” – de az élő élménybeszámoló már örökre elmarad… Azóta is különös nyugalom tölt el, valahányszor megélhetem, hogy ülök a végtelen csendben a tenger partján, az ég szinte rám hajol, ahogy bágyadtan búcsúzik a Nap, s ha szememet becsukom, a naplementével Te mindig visszatérsz, mosolyogsz, átölelsz, hangodat hozza felém a sós tengeri szél: „Szeretlek, édesanyám!„
Én is szeretlek Kisfiam! És látom a naplementét, itt vagyok, ne félj!
Ilyenkor érzem, hogy végtelen a lét, örök a szeretet.
A naplemente után mindig felkel újra a Nap.
Ma már néha békességet érzek, és valamiféle hálát is, ha felidézem utolsó, boldog nyaralásod emlékeit, mert tudom, boldog voltál életed utolsó perceiben is, hiszen megtanultad szétosztani szíved legdrágább kincseit. Végtelen hálát érzek közös életünk minden percéért…
Mostanában - valamiért - gyakran olvasom újra Ady Endre gyönyörű versét...
Idézet a versből:
Ady Endre:
Jóság síró vágya
"Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.
Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.
Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kisérő sírást a sirásnak:
... Talán nem volna szabad mélyebb körökbe lemerülni… Talán a lényeg, a lét-nemlét lényegének megpillantása, érzékelése már egy másik dimenzió, állapot, amelynek földi halandó még a közelébe sem érhet, mert a nagy titok lehet, hogy éget… talán örökre eléget… Lehet, hogy ez a kör, ez a mélység (vagy magasság) csak a földi dimenzióból már eltávozottak számára nyitott… Talán egyedül ők a kiváltságosak, akik evilági jótetteikért már bebocsáttatást nyertek a fénykapun túlra… Talán Istennek velünk - akik még itt, e homályos földi világban bandukolunk, s lámpásunk valami bizonytalanul remegő, pislákoló fény - valami terve van még, s ezért térít el idejekorán a kísértéstől, hogy bepillantsunk, és átlépjünk a Minden Titkok Kapuján… Vissza-visszaterel valami különös erő, valahányszor mélyebb körökbe merülünk, túl magas dimenzióban való szárnyalásra vágyunk. Gyérebb fényt kínál még a vakító fényességnél, s életet kínál a túlélés helyett, melyben megmutatja néha, már itt, e földi létben a pokol dermesztő sötétjét, és a mennyország ragyogó fényeit is… Jót is kínál, de megmutatja az elviselhetetlent, a fájót, a majdnem-kínhalált… Élni tanít talán, és meghalni is. Dönteni, amíg rajtunk áll a választás… Éljünk hát, s ne csak túléljük éveinket. Fogadjuk el, amit sorsunk kínál, s ha bőven kapunk, adjunk belőle azoknak, akik szükséget szenvednek.
Gondolataimat Tornai József: A fa is termi gyümölcseit című írása érlelte szavakká.
Néhány elgondolkoztató idézet a szerzőtől:
„Semmit sem szabad gondolnunk a szellemről, a lélekről, míg nem ismerkedünk meg alaposan a mai csillagászattal.”
…„A halottat azért siratjuk-gyászoljuk, mert bár tudjuk, vele az egyedi az egyetemesbe tér vissza, az individuális lét (test és lélek egyszeri köteléke!) örökre eltűnik. Nem érhet ennél nagyobb gyász, fájdalom! Minden más helyrehozható, kárpótolható. Ez nem.”
…
„Az emberiségnek és a történelemnek “vége”, és nem azért, ahogy Fukuyama érvel, miszerint elértük a parlamenti liberális politikai kormányzási módot, hanem mert már túl vagyunk minden próbálkozáson, és mégsem lettünk spirituális, szellemi faj. Nem tudtak sem a vallások, sem a filozófiák, sem a tudományok, sem a művészetek választ adni létünk metafizikai kérdéseire (isten, teremtés, halál, etikai alapok stb.). Egyre rosszabbak, egyre gépiesebbek lettek (globális információ) a körülményeink, ezek között fogunk még jó ideig vegetálni: transzcendens cél nélkül, háborúzva, gyilkolva, rabolva, pénzt imádva, a környezetet, az egész földet elpusztítva. Mit tehetek? Keresem, várom Istent. Írom a verseimet. A fa is terem, hiába, hogy senki sem szedi föl a földre hullott érett gyümölcseit.”
(Forrás: Tornai József: A fa is termi gyümölcseit című írása)
Nekem az úszás-adta csodálatos érzésről pusztán sejtéseim vannak. Soha nem tanultam meg úszni, csak ámulattal, és reszkető izgalommal figyeltem, ahogy a gyermekeim már apró kisgyermekként átszellemült arccal, boldogan szelték az uszoda, nem sokkal később a Rába és a Duna, végül varázslatos álmuk megvalósulásakor a tenger hullámait.
Hogy soha nem tanultam meg úszni, talán azért történt, mert félelmetes nyomot hagyott bennem első találkozásom a sebesen áramló folyóval. Úgy 6 -7 éves lehettem, amikor Apukám, - aki egyébként ma, közel 80 évesen is kiváló úszó - magával vitt a folyóhoz. Ahogy úszott, miközben én a hátába kapaszkodtam, a túlpartra érkezés előtti pillanatban váratlanul sebesen keringeni kezdtünk egy félelmetesen kavargó, sötét örvényben. Néhány pillanatig hiányzott csak a Papa védelme, a rémület sem tartott tovább pár pillanatnál, és már partot is értünk, de soha többé senki nem tudott rávenni, hogy úszni tanuljak. Csakis úgy voltam hajlandó mély vízbe menni, ha közben érezhettem a szilárd talajt a talpam alatt.
Talán ezért van, hogy én a tengert és a folyókat is inkább csak nézni szerettem mindig. Ülni a parton, hallgatni a csendet, a víz zenéjét, a hullámok ringatózását, nézni, ahogy a végtelen ég a vízre hajol, várni, ahogy az azúrkék horizonton szikrázóan előbújik a nap, vagy a parton ülve búcsúztatni a vöröslő bíborral eltűnő megfejthetetlen csodát, becsukott szemmel remélni, hogy végtelen körforgásával a VÉGTELEN titkát rejtegeti… vágyni, hogy a titok mégis feltárul egyszer.
Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy megélhettem ezeket a pillanatokat. Hálás vagyok azért is, hogy Zoli fiam áldozhatott megfejthetetlen titkokat rejtő szerelmének, a csodás tengernek élete utolsó pillanatáig.
Bár megtudhatnám, mit érzett „akkor”! Bár jönne egy álombéli üzenet legalább, hogy boldog volt abban az utolsó, végzetes pillanatban is…! Nem akarok, nem tudok arra gondolni, hogy szenvedett. Arra akarok és szerencsére, tudok is gondolni - és ezt is köszönöm a Teremtőnek, s ha önámítás is, esengve kérem, hagyja meg mégis ezt így nekem - hogy Zoli boldog volt abban az utolsó, végzetes pillanatban is, VÉGTELENÜL boldog…
- Mik vagyunk mi Neked, Uram? - kérdezem gyakran, de nincs felelet…
Megköszönöm mégis alázattal, naponta többször is egész fájdalmas, titokzatos létemet.
" - Könyörgök, imádkozom: szeress, Nagy Úr! De ne az én testemet, a tűnő anyagot szeresd, amely nem ér semmit… Szeresd, akiket szerelemben hívtam az életre, akik közül egyikük már a tökéletes létben, talán hozzád közel bolyong, talán úszik feléd a mindenség végtelen áradatában."
Imádkozom hozzád, Uram.
Talán meghallod a mindenségben esengő imáimat…
Imádkozom. Mi mást tehetnék e félelmetes, mégis csodás rejtelemben?
Talán mégis, ezzel is, tehetek valamit Istenért, Emberért, a lélekért, szeretteimért, magamért, fájdalmas - szép, örök titkokat rejtő létünkért. Talán jó úton járok akkor is, ha néha esengő imáimon kívül semmi egyébre nincs erőm…
Talán…
Mielőtt végleg elmegyek,
talán írok majd
egy búcsúlevelet…
ha írni akkor még lesz erőm
- s a búcsúszó helyett -
ha szólni akkor már
képtelen leszek,
megírhatnám még
azt az utolsó levelet…
S a levélbe írnék majd
utóiratot,
arról, hogy jövőt, reményt
örökül miként hagyok.
Különös gondolat
e levél, s benn’ utóirat…
Mintha előre látnám most
lenyugvó napomat…
- feledve,
hogy fénytelen,
küzdelemben élt
földi létemet
sorsom kudarcaként éltem
győztes harc helyett…
… mert átutazóként
jártam itt csupán,
s a győzelem a földi lét során
vándorként
senkinek sem jár,
csak majd amott,
túl az anyagon,
túl a Földön álmodott
hamis ábrándokon…
S akkor, végül,
az utóiraton
olvashatnátok mind, talán,
ami ma még rejtély
e titkos Föld-tanyán:
hogy otthontalanul
élünk itt,
kunyhó, vagy pompás kastély
hiába vár…
a földi út nekünk
tűnő álom csupán:
tüzes harc,
és végül halál,
amíg a lélek mindent megtanul,
és végleg
hazatalál…
S bár kis földi örömöt,
és szerény, apró kincseket
a vándorlás során néha meglelünk,
végül minden múlandót
el kell vesztenünk,
mert terheinkkel
mi is elveszünk…
De aki sorsának útjára áll,
- hiába várja az út végén halál -
túl azon,
örök otthonára,
szellemhazájára,
s ott időtlen
boldogságra talál…
S utóiratomban is
végül majd ez áll:
ne csüggedj, vándor,
itt nincs többé halál!
Végtelen a pillanat,
s a boldog idő
- veled -
örökre
megáll!
Gondolatok egy könyv margójára…(Vujity Tvrtko: Újabb pokoli történetek)Hosszan gondolkoztam, hogyan is kezdjem el ezt a levelet… Aztán egyszerre csak eldőlt. Nem kezdem el, folytatom. Mintha folytatnánk - ott, ahol abbahagytuk - a beszélgetést, hiszen bármily fájdalmas is, ami történt, jó volt, amikor kérésedre felidéztük az életünket…, azt, amelyiket még „azelőtt”, együtt éltünk boldogan, Zolival…Ma már tudjuk, folytatódik Zoli története is. Életéről könyv, és film született. És már hisszük, szelleme örökké él! Általad is, - a gondolataid által. És nem csak bennünk, akik a legjobban szerettük…Mert örök a gondolat, a szó, az írás. Örök a könyv. Hiszen, ha a gondolatok szavakká formálódnak, s megszületik az írás, azt hiába égetik akár el, akik elolvasták, újabb gondolatok ébrednek bennük, s ha azokat megosztják másokkal, megint újabbak születnek… Meg újjászületnek a régi gondolatok, a rég írt szavak. És így tovább. Ilyenek az érzések is. Például a szeretet. Az is végtelen. Ha megszületünk, nagyon szeretnek bennünket. És mi is szeretjük nagyon a gyermekeinket. Aztán, ha történik egy tragédia, és meghal egy gyermek, már nem szeretjük? Dehogynem. Talán sokkal jobban. Másképpen. A sebzett szeretet különleges. Különleges, mert sebzett. Semmilyen más szeretethez nem hasonlítható. Erős, fájdalmas, mély, feltétel nélküli, semmi máshoz nem hasonlító érzés. Nem hazug, nem mesterkélt. Igazi. Ilyen most a mi szeretetünk Zoli iránt. Ezt már soha senki nem veheti el tőlünk. Sem élet, sem halál. Sem ember, sem Isten. Mert a szeretet végtelen. És örök. A pokoli történetek 155. oldalán a „Rózsák” befejező mondata: „Anya, olyan jó élni!” S a 156. oldalon a következő történeted címe: „Halál Korfun.” Orsi lányomnak tűnt föl. - Olyan furcsa … Micsoda ellentét a szavak között. Talán véletlen ? - Valami választ várt tőlem. Akkor nem tudtam a választ. Különös, hogy aztán gyakran foglalkoztatta gondolataimat a szavak jelentése, értelme, a bennük rejlő ellentét. Kezdet és vég. Öröm és bánat. Fogalmak, érzések, melyek megértéséhez, igazi, őszinte, mély átéléséhez néha kevés egy élet, akkor is, ha az hosszú.S egyszer csak bevillant az alábbi gondolatsor: „Minden filmemben az életet kutatom. Az életet szeretném vizsgálni, kifürkészni a titkait. Az élet jobb megértéséhez néha a halálon keresztül vezet az út.”- zárod „Az arc nélküli ember” című történetet. Újraolvastam a záró sorokat. Többször is. Aztán megint újra. Már tudom miért. Mert megtaláltam a választ Orsi kérdésére… Gondolkoztam, hogy az Újabb pokoli történetek közül melyik is a kedvenc történetem. Némelyiket többször is elolvastam. És nem csak a Zoliról szólót. A Rózsákat is, meg a Rólatok, a tiszta-szép szerelmetekről szólót is. Nincs kedvenc történetem. Mert mindegyik az. Még Uhrin Benedek is. Meg Páljani is. Szeretem Őket, mert emberek. És jó, mert megismerhettem őket. A sorsukat, az életüket, a gondolataikat, az örömeiket, bánatukat. Az Embert. És sorsukon keresztül egy kicsit jobban a világot. Hiszen sorsukon keresztül kitágult számunkra is a világ. A Föld, ahol élünk, és ahol majd meghalunk. Ahány ember, annyi élet … Annyi halál …Élünk, és meghalunk. Ki így, ki úgy. De végül mindannyiunk sorsa ugyanaz. Az életünk küzdelem, és vágyak, örömök és bánatok, sikerek és kudarcok… és célok. Igen, ezek mindenki számára mást jelentenek. Lényegük mégis egy. Az élet. Az élni akarás. Hiszen soha senkitől nem hallottam még: élek, hogy egyszer meghaljak. Nem is gondolunk rá. Csak néha. Aztán elhessegetjük. Élünk tovább. S egyszer elmegy közülünk valaki, akit nagyon szerettünk, és megváltozik az életünk. Kettészakad. Azelőttre, és azutánra. „Ha elmegy hazulról, akit szeretünk, az otthon puszta házzá változik.” Otthon … Ház… Milyen hatalmas különbség van a két szó között. Pedig valójában ugyanazt jelenti mindegyik. Az életek különbözőek. És a halálok? Zoli halála más, mint bárkié? Tulajdonképpen nem. És mégis. Zoli emberkéből Emberré lett rövid élete során. Hálás vagyok a sorsnak, hogy együtt élhettük meg mindezt. Útvesztőkön, buktatókon, örömökön, bánatokon át.Sajnos, nagyon „előrement.” De Ember maradt halálában is.Köszönjük, hogy odakerült a történetek közé. Csak az a nagy kár, hogy nem Ő mesélte el Neked. De azért elég jól megismerted Őt – mondtad, és én meghatódtam… Köszönöm, és általad (is) talán mások is megismerik. Ahogy mi is a többieket. A pokoli, szívszorító, igaz történeteket. Embereket, sorsokat, életeket, halálokat. Hiszen másoknak is van életük, haláluk, sorsuk, nem csak nekünk. Mert Zoli halála után sokáig úgy éreztük, teljesen elszigetelődtünk. Mindentől, mindenkitől. A világtól. Néha úgy éreztük, egy idegen bolygóra kerültünk, ahol nincs senki és semmi. Csak mi hárman, meg a bánatunk. Zolival egy kicsit mi is meghaltunk.Jó, hogy újra olvasunk. Elérzékenyülünk, könnyezünk, mosolygunk, sőt nevetünk is néha. A hétköznapi hősök történetein. Jó, hogy újra érezzük, ha csak néha is: élünk.Köszönjük Neked is, sokat segítettél. És jó, hogy levelet írtam akkor a Fiamnak , mert azóta gyakran írok. Leveleket, rímekbe szedett üzeneteket. Hátha elér hozzá is az érzés, a szó, a hang …A szeretetünk.Kutasd hát tovább, fürkészd csak titkait az életnek, s add tovább azoknak is, akik majd követnek Téged, hogy ők is továbbadhassák majd gondolataikat. Meg ők is …mindannyian.Így lesz örök az élet. És megismerhető a világ. S talán így leszünk egyek egymással, s a világgal.„Senki sem különálló sziget. Minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja …Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang. Érted szól „Köszönjük, hogy megismerhettünk. Büszkék vagyunk Rád.Győr, 2001-11-25Szeretettel:Gősi Vali
"A delfinek őrzi az álmát
Életet mentett, – és belehalt...Varázslatosan szépnek ígérkezett ez a nyár. Szerelemmel, szemet és lelket gyönyörködtető, mesés tájakkal. Korfu és a görög tengerpart titkokat rejtett, a hófehér sziklák is a szerelemről meséltek. Nem számított az idő, a hullámok csapódása. A legridegebbnek tűnő szirt is megszelídült a lábuk alatt. Boldogok voltak itt. Emike és Zoli amolyan előzetes nászútjuk legutolsó napján is sétálni indult. Újra kellett hogy lássák a csodát: a haragvó tengert, a morajló óriást. Kéz a kézben gyanútlanul lépkedtek a parton. A naptár szombatot mutatott.
Zoli szorítása csak a bajba jutott ember láttán engedett. Vergődni látta a tengerben olyan rémült arccal, mint aki tudja: mindjárt odaveszik. Nem tétovázott: a meredek partról a mélybe ereszkedett. A hullámok egyre magasabbra csaptak. Nem törődött ezzel, csak a másikra gondolt, hogy a fuldoklót menekítse, amíg nem késő. Ultramarinkékre váltott az ég. Már kétemeletnyi hullámok cikáztak. Zoli tisztában volt vele, hogy itt fürdeni is tilos. De életet menteni? Az kötelező! Legalábbis a szíve-lelke ezt diktálta. Emike, a menyaszonya kétségbeesetten várta a parton, hogy előbukkanjon. Kereste a szemét. Reménykedett az erejében, akaratában, abban, hogy vőlegénye kiváló úszó. Egy hatalmas hullám hátán látta utoljára, – az ragadta el. A huszonhat éves győri Gősi Zoltán emberfeletti küzdelemben mentett ki egy felelőtlen fürdőzőt a jón sziget híres Canal d'Amour oldalán. A fuldokló segítségére siető másik embernek szintén sikerült időben kimenekülnie, ám Zolit elragadta a tenger.
Remegő gyertyafény és rengeteg családi kép mellett kértük a szülőket: beszéljenek a fiúkról, mindarról, amit a görög lapok önfeláldozásként és hősi tettként említenek.
– Szombaton este hét órakor értesültünk a délután történt tragédiáról – töri meg a csendet Gősi Ferenc, Zoli édesapja. – Tudtuk, azonnal oda kell mennünk, meg kell őt keresnünk. Több tucat telefon, üzenetváltás után másnap reggel Orsi lányommal együtt már a Pannon Air Lines gépén ültünk.
– Kimondhatatlan féltéssel engedtem útnak az enyéimet – így az édesanya, – tudomásul kellett vennem, hogy a szigeteken szükség lehet a lányunk nyelvtudására. Orsi lányom azzal búcsúzott tőlem: „ne félj édesanyám, míg odaérünk, vigyáznak rá a delfinek.”
– A repülőtéren vártak bennünket – veszi vissza a szót az édesapa. – Mondanunk sem kellett: mintha tábla lett volna a nyakunkban, – mindenki tudta, miért jövünk.
A Gősi család egy emberként számíthatott Havasi Mariann, a magyar nagykövetség konzulának, Havas Tamás és Jorgos Nanakos utazási irodatulajdonosok, valamint Mayer Mónika, Wilhelm Barbara és Elena Trianoafilaki munkatársak segítségére. Wilhelm Barbara három napig szinte egyfolytában kísért bennünket. Emellett a szigeten nyaraló győriek és a görögök is minden tőlük telhetőt megtettek. A fiú már élettelen testét ugyanis a víz egy olyan öbölbe sodorta, ahol csak több órás kutatás után bukkantak rá. Őrhajók, helikopterek és a parti őrség kutatott Zoli után, ám sötétedés után abba kellett hagyni a keresést.
– Másnap először a hátát pillantottam meg abban az öbölben, azután újra csak eltűnt – folytatta a megrendült apa. – Harmincnégy órányi, megfeszített kutatómunka árán végül ott feküdt a sziklán. Simogattuk a kezét és sírtunk. Hiszen érte jöttünk... Hogy hazavigyük...
A család minden létező segítséget megkapott a légi- és az utazási irodától, az emberek hősként emlegetik a győri fiút, mint életmentőt.
Három kilométerre az albán határtól, a Canal d'Amour oldalán virágszirmokat, koszorúkat ringat a tenger. Görögök és magyarok zarándokolnak ide, felkeresik az öblöt, ahol Gősi Zoli álmát, emlékét mindörökké őrzi a víz.
(A huszonhat éves győri fiatalember holttestét hazahozták, hamvait a győri temetőben helyezték örök nyugalomra.)A tragédia helye, a sziget Canal d'Amour oldala zarándokhellyé vált, virágok, szirmok borítják a vizet."
Ajándék(Ács László Tanár Úrnak ajánlom)Április 11-én ajándékot hozott a postás. A kis csomagot rég elfeledett, de ismerős írással címezték, nekem. Feladója egykori kedves magyar tanárom volt, gyermekkorom bölcsőjéből Rábagyarmatról. Itt, ebben a kis vasi faluban nőttem fel, itt jártam iskolába, itt tanultam járni, beszélni, írni, olvasni. Tizennégy éves koromtól lassan elszakadtam a szülői háztól. Középiskolás éveimet Szombathelyen, kollégiumban töltöttem, és érettségi után másfél évvel már Győrben éltem férjemmel, majd hamarosan hármasban, életünk elsőszülött csodájával, kisfiunkkal, aki sajnos, már a csillagok útján jár, később, tündéri lányunk születése után négyesben. Azóta, a távolság és a rohanó élet miatti állandó önváddal a lelkemben, sajnos, csak ünnepnapokon látogatok vissza szüleimhez, testvéremhez, rokonaimhoz. Szerencsére, még élnek Ők, akik csendes türelemmel, szeretettel mindig haza várnak. Életem során a honvágy volt az gyakran, amely hosszú vasárnap délutánokon társamul szegődött emléket idézni, ha férjemet a munka, gyermekeimet saját életük dolgai hívták el békés otthonunkból. Nem voltam magányos ilyenkor sem, és néha szinte vártam már a szomorkás-boldog “látogatót”, az emlékező, múltidéző, könnyes-mosolygós honvágyat. Jött is, rendre, minden alkalommal, hogy elűzze az egyedüllét, és vele a bűntudat érzését. Az emlékezések során aztán életre kelt mindig a múlt, belibbentek gondolataimba tűnt életem emlékei, együtt voltam szeretteimmel - legalább gondolatban - megint. Olyan volt ez a múltidézés, mint egy mesés, varázsos utazás. Így volt ez több mint 30 éven át, és így van ma is. Az emlékezéssel életre kelt bennem minden és mindenki, aki nem lehetett velem. S amikor elköszöntek, mindig tudtam, Ők soha nem hagynak el, ahogy én sem őket. S ahogy kapaszkodtam emlékeimbe vasárnap délutánonként, a gondolatok lassan betűkké, szavakká formálódtak, és megmaradtak a papíron. Magam is meglepődtem, amikor leírva láttam azokat. Gondoltam, talán, hogy biztosan velem maradjanak, azért írom le őket, s hogy velem legyenek másnap is szeretteim, ha nagyon hiányoznak, ha nagyon vágyom rájuk… Aztán az emlékező, múltidéző sorok, lelkem hangjai néha ügyetlen rímekké formálódtak, és csak gyűltek egyre az írások a papírlapokon. Így találkoztam újra és újra az örök végtelenben Zoli fiammal is, aki már soha nem csenget be az ajtón, soha nem ölel át ebben a földi létben, s a már-már elviselhetetlen fájdalom, amit fizikai hiánya okoz, írás közben mintha lassan szelídülne… És így találkoztam sok-sok évelteltével a Drága Tanár Úrral is… Nemrégiben, valami belső késztetésre összegyűjtöttem írásaimat, és elküldtem a család, a barátok mellett kedves magyar tanáromnak is. A pontos okát ma sem tudnám megmondani. Talán hálából, mert megtanított a betűk, az olvasás, az irodalom szeretetére, amely, ma már tudom, életem nélkülözhetetlen része, s talán, mert életem meghatározó személyisége Ő, és számomra a nagybetűs Ember és Tanár. Válaszul csodálatos ajándékot küldött: írásos emlékeket - saját munkáit - szülőfalumról, éslevelet írt nekem. Megható, szívmelengető sorokat. Talán nem haragszik érte, ha idézek a leveléből néhány sort. “Drága kis Vali! Tegnap édesanyád elhozta írásaidat, és míg a lapokat forgattam, felidéződött bennem a múlt, amikor még minden nap találkoztunk. És újra láttam egy angyalarcú kislányt, aki mély átéléssel szaval a kiscsikóról, aki gyönyörűen mondja szerepét Az égig érő fa csengő soraiban, s aki a magyar órákon mindig a legszebb feleletet adta. Még tegnap este elolvastam minden sorodat, miközben fojtogatott a sírás, és felszabadított a gyönyörűség. Nagyon köszönöm, hogy megtiszteltél ezekkel az írásokkal… Talán véleményt kellene mondanom, segítő kritikusként kellene szólnom, de most nem tehetem. Nagyon az olvasottak hatása alatt vagyok, így nem tudnék objektíven mérlegelni. De nem is akarok. Furcsa dolog az írás… Vagy bekopogtat a lélek ajtaján, s akkor eltölt bennünket valami csodálatos érzés - s én most így vagyok - vagy nem ér el hozzánk, s akkor lehet a legnagyobb költő legnagyszerűbb sora, mégis lepereg rólunk… Szeretnék Veled találkozni, mert az írás ugyan megfontoltabb lehet, de a szó - még ha dadog is - őszintébb…” Majd megköszöni még “nyílt” levelemet, melyben hálámat, köszönetemet írtam le Internetes bemutatkozó oldalamon, amiért írni, olvasni, s az irodalom mélységes szeretetére tanított. Ezt a levelemet is - összegyűjtött írásaimmal - keletkezésénél jóval később küldtem el a Drága Tanár úrnak, ezért hivatkozik levele végén rá így: “Azt a fel nem adott levelet összeszoruló szívvel köszönöm. Ha csak egy parányi lelki segítséget tudtam adni, köszönöm az Úristennek. Ezek azok a ritka pillanatok, amikor azt érezhetjük: talán nem volt hiába.” Nem volt hiába, Drága Tanár Úr, Kedves Laci Bácsi! Köszönöm, hogy elértek Önhöz lelkem hangjai, melyeket papírra vetettem. Már tudom a választ, miért kellett elküldenem Önnek az írásaimat: azért, hogy lehajtott fejjel, már fénytelen, szomorú, de igaz tekintettel, végtelen hálával a szívemben mondjam el: igen, érdemes volt élnünk! Önnek is, nekem is! Köszönöm, hogy sorsom útján mindig velem maradtak útravalói, és ígérem, velem maradnak, amíg élek. Kincsek ezek, értékes kincsek, akkor is, ha írásaimat örökre egy fiók mélye őrzi. Életem egyik legszebb, legértékesebb ajándékát, levélben küldött üzenetét őrzöm a szívemben is!
„A levél is kézirat…”Szeretettel ajánlom Bálint Géza bácsi emlékének.Megsárgult, régi újságlapra akadtam a minap. Harminc év is elmúlt már azóta, hogy megjelent a lap, amelynek „Kéziratokról üzenjük” rovatában üzent nekem Bálint Géza bácsi, a rovat sokak által tisztelt és szeretett szerkesztője, aki már régen a csillagok közt él, és lám, üzenete ma, a végtelenből is eljut címzettjéhez az égi csatornákon át…Talán 20 éves lehettem, amikor első, - és egészen az idei év januárjáig – egyetlen írásomat közszemlére tettem. Távol élő édesanyámnak üzentem írásommal akkor, azon a régi anyák napján, amikor nem vihettem hozzá virágcsokromat. Zoli fiamat hordtam éppen a szívem alatt, és kisebb probléma adódott, ami miatt az orvosom nem javasolta a hosszú utazást. Így született – virág helyett - az írás, a Májusi gondolatok, amelyre kedves üzenet érkezett a szerkesztőségből.Meghatódva idézem most a megsárgult újságlapról az egykori üzenetet:
„A levél is kézirat. Írásmű, igen, műalkotás, vázlat, vagy tanulmány egy ember és a világ viszonyáról, tudati és érzelmi raktárkészletéről, készségéről, hogy van-e bőven türelme és megértése a közösségek dolgai iránt. Örömmel adom tovább a távoli Édesanyának, hogy abba a novellabeli, színtelen, szerény üvegvázába az idén sem fért bele a hálás emlékezés mezei csokra... Szép a novellája, mély érzelmekről vall, de szerkezetét megkuszálták a feltoluló érzelmek, idősíkokkal játszik az idősíkokkal való játék szabályainak mellőzésével.
Hanem a levele: igen! Igen, tisztelt Olvasó, gazdagon szerkesztett kézirat olykor a levél. Képességet próbára tevő és meglatoló írásmű. Köszönet érte, és gratulálok, kedves Levelező!”Eddig az üzenet, és a szemem könnyben úszik a „feltoluló érzelmektől.” Hosszan elgondolkozom…Talán tényleg nincsenek véletlenek…Talán a tudatalattinkba végérvényesen beépülnek rég elfeledettnek hitt, fontos üzenetek, amelyek sorsunk útján titkon elkísérnek, figyelmeztetnek, segítenek, hogy rátaláljunk a számunkra kijelölt útra, felvillantva porszem-létünk igazi értékeit, megvilágítva gyakran reménytelennek látszó létünk értelmét. Történik mindez úgy, hogy ezek a „kódolt” üzenetek akár évtizedekig „munkálkodnak” ott legbelül, miközben úgy érezzük, „a magunk útját járjuk”.Hiába kutatok tovább, a kéziratot, és a levelet már nem találom, de szerencsére, az üzenet előkerült, ritka kincsét harminc évig rejtegetve most megint átadva azt, megmutatva nekem - ma, amikor lelkem titkaival már a nyilvánosság elé is merészkedem,-hogy utamon harminc éven át ott volt velem, tanított és bíztatott. 2006. január elsején jelent meg első írásom hivatalos publikációként, és nemrégiben előkerült a megkopott újságlap, rajta sorsom rejtett üzenete, amelyet egész életemben hordoztam, érleltem, fényesítettem a lelkemben, hogy egyszer megmutassak e szerény, tiszta fényből valamennyit másoknak is, akik talán tovább viszik majd a lámpást. Talán ezért történhetett, hogy mindig szerettem levelet írni…Ma is gyakran érzek késztetést, - levelet kell írnom szeretteimnek, hogy lélekben együtt legyünk. Emlékszem Édesanyám csöndes-szomorú feddésére, amikor hosszabb ideig nem érkezett tőlem levél:”ha sokáig nem írsz, akkor előveszem a régit, és elolvasom újra azt…” 2000. július 29-e óta a végtelenbe írok levelet Zoli fiamnak, ha nagyon hiányzik a meghitt beszélgetés…hátha elér hozzá az üzenetem. Hálás vagyok a kedves Bálint Géza bácsinak, amiért most előkerült földi üzenete, és üzenem a mindenségen át: tudásomhoz mérten tovább is adom kedves, bölcs tanítását. Az írás csodálatos adomány, de annál nagyobb felelősség, legyen az levél, vagy bármily más irodalmi alkotás. Ezért adom most tovább Bálint Géza bácsi számomra örökérvényű üzenetét:
”A levél is kézirat. Olykor mélyebbről szól, mint a mű.”
Eszmélésem óta életem, mindennapjaim része a vers, az irodalom. Emlékeimben ma, fél évszázaddal később is él egy piros posztósapkás, alig három éves kislány, aki - unaloműzőként, a véget nem érő hosszú úton, amely a kis vidéki állomásról vezetett a falunkba mondókával múlatta az időt, türelmesen bandukolva édesanyja mellett:„Nyárfás úton süt a nap,minden gyerek könyvet kap…”A folytatásra, sajnos, már édesanyám sem emlékszik, s hogy mondókabéli álmom megvalósult-e, és megkaptam-e az áhított könyvet akkor, jutalmul a hosszú, fárasztó gyaloglás után, arra meg én nem emlékszem, csak sejtem, hogy megtörténhetett a csoda. Igen, csoda, hiszen számomra már akkor csoda volt ismerkedni a mondókákkal, gyermekversekkel, amelyek aztán esténként, ha a Mama dolgozni indult, az ő hangján keltek dalra becsukott szemeim mögött. Bársony hangját idézve altattam magam az aznap tőle tanult kis versikékkel, és úgy aludtam el, hogy álmomban fogtam a kezét… Soha nem tudom megköszönni neki, hogy az emberfeletti munka, a házépítés nehézségei mellett, amikor csak tehette, versekre tanított. Így aztán, mielőtt hat évesen iskolába mentem, nem volt furcsa a néhány évvel idősebb, már iskolás, nagylány nővéremhez családlátogatásra érkező tanító néninek, hogy az elsős olvasókönyvből folyékonyan olvastam el az általa kiválasztott olvasmányt. A címére is emlékszem, és a betűkre, képekre: „Cili iskolába megy. Sáros lett a cipője…”Az iskola számomra a csodaország volt. Boldogan jártam a kis falusi iskolába, ma sem feledve a drága Várnagy Ili nénit, első tanítómat, és a többieket, akikhez úgy lehetett odabújni apró titkainkkal, mint édesanyánkhoz szerettünk volna, aki szegény éjjel-nappal dolgozott, ahogy a papa is. Feledhetetlen estéink voltak olyankor, amikor mindannyian otthon voltunk, különösen, ha a nagymama, anyai nagyanyám is ott volt nálunk, aki gyakran jött el vigyázni ránk a szomszéd faluból, erdőn át, gyalog, éjszaka indulva, hogy hajnalra odaérjen hozzánk. Ültünk a hatalmas konyhában, ami később a szoba lett, - én a kecskelábú asztal alatt, a többiek az asztal körül, és hallgatták a véget nem érő „színjátékot” -olvasást, versmondást, - amit nővéremmel egymás szavába vágva „előadtunk”. Nem hiányzott a televízió, amiről akkor még azt sem tudtuk, hogy létezik. A felső tagozatban már minden iskolai ünnepélyen verset, prózát mondtunk Marikával, - volt, hogy ketten, együtt is. Ács László tanár úr pedig felismerte, hogy ez életünk fontos része, ápolni, fejleszteni kell a bennünk szunnyadó mélységes irodalomszeretetet. Így aztán a létező összes szavalóversenyen indultunk az ő felkészítése mellett, és ő volt az, aki sorra a kezünkbe adta a nagy költők könyveitúgy, hogy gyakran a kis falusi könyvtárban is ott ült velünk, hogy segítsen válogatni. Gyönyörű idők voltak. Dalolt a lelkünk, pedig két váltás mackónadrágon kívül nem túl sok ruhánk volt. A középiskolában aztán folytatódhatott kalandos, boldog utazásom az irodalomban. A nagyvárosban már irodalmi körök vártak, és életemet továbbra is kitölthette az, amiért érdemes volt minden nap felébredni: egy-egy újabb költemény megismerése, meghallgatása neves előadóktól, irodalmi estek, és végre könyvek, igazi verseskönyvek, amelyek már a sajátjaim voltak, és szerencsére, egyre szaporodott a számuk. Azóta is szívmelengető érzés a lakás könyvespolcán megtalálni a hetvenes években néhány forintért vásárolt, ma már szinte megfizethetetlen ritkaságokat. Aztán a könyvespolcon gyűlő kincsek rejtelmei elvarázsolták szerelemre ébredő lelkemet, később gyermekeimet is, szerencsére… Soha egyetlen alkalommal sem okozott gondot a házi feladatul kapott irodalmi, vagy történelmi „gyűjtőmunka”, csak keresgélni kellett kicsit a lakásban már-már minden szabad helyet elborító könyvek között. Nekem, nekünk a könyvek, a versek, az irodalom szorosan az életünk része volt mindig. Jó volt így élni. Nem is értettem soha, hogyan kerülhettem a pénzügyi életbe munkám során. Aztán, a végtelennek tűnő, életigenlő, meghitt boldogságot egycsapásra porig zúzta a sors kegyetlen próbatétele, Zoli fiam elvesztése, hogy azután a gyászban megfagyott, riadt, halálvágyó lelkemet visszatántorítsa a hűséges társak, a versek közé - most már tudom, örökre -úgy, hogy észrevétlenül a tollat is kezembe rejtette, és a fájdalomba nem hagyott belehalni, hanem helyette írásra késztetett. Leveleket, botladozó rímeket írtam Zolinak naponta, a temetői szívettépő „beszélgetések” után. Így volt ez hosszú évekig, mígnem életem másik csodája, Orsi lányom elárulta: babát vár…Akkor azonnal megváltozott minden a lelkemben. Kergetőző mondókafoszlányok, gyerekversikék vették át agyamban a fájdalmas emlékezés, a makacsul belém költözött gyászos dallamok helyét, vagy legalább is helyet kerestek maguknak konokul, és találtak is, szerencsére. Azóta unokámnak, kicsi Mirának írok mondókákat, gyermekverseket, aki időközben megérkezett a Földre, és szívünkbe az általa hozott új csodával visszaköltözött a szavakkal el nem mondható boldogság. Ha nézem ezt a csöpp csodát, és édesanyját, szétfeszít a szeretet, örömöm határtalan. Ha átkarol a kislányom, és együtt nézzük az álmában mosolygó, kicsi babát, boldogságom megsokszorozódik. Ám mégis hagyom, hogy a fájdalmas könnyek néha összegyűljenek a szemem sarkában, ha a fiamra gondolok. Lányommal ma már szavak nélkül is értjük egymást… Mira születésével megértette, miért könnyes a szemem akkor is, ha mosolyogva altatódalt énekelek kislányának, aki még csak két hetes, és máris sokat tanultam tőle: mosolyogni, örülni újra, önfeledten, és hálát adni neki, a sorsnak, és Istennek, hogy érkezésével megismerhettem létünk új csodáját, miközben szinte észrevétlenül elengedtem Zolit végtelen útjára.Nekem a versek, a könyvek, az irodalom élet és halál. Nekik köszönhetem, hogy hálás vagyok létemért, - még ha megmutatta kegyetlen arcát is - és nem hívom, de nem is félem a halált. Nekem a rím, a ritmus a lét dallama. A boldogság, és a fájdalom muzsikája. Egyszer olvastam egy véleményt a rímes és szabad versekről. A kritikus valahogy így fogalmazott: „a vers írója kierőszakolja magából a rímeket, feláldozva a mondanivalót is…” Én erről másképpen vélekedem. Lelkem hangjait ha versbe szedni készülök, előtte már hosszan muzsikál bennem az örömteli ritmus, vagy szomorú dalra kél a bánat, - erőlködés nélkül, szinte ösztönösen - majd lágyan köréje gyűlnek a dallamos verssorok. Nem érzem soha úgy, hogy rabságban tartják gondolataimat a rímek, a ritmusok, de alázatos szeretettel olvasom a szabad verset is, és ma már tudom: a vers, az irodalom szeretete létünk értelme lehet: élni segít, és meghalni tanít. Nekem a vers a lelkem is. „Mikor a vers fakad,
egy pillanatra minden más megáll.
Csak alig-alig dobban a szívünk,
mint patak, akit a tél mederbe zár.
Egy pillanat...
s a lelkünkön lábujjhegyen megy át
egy messziről jött csöndes idegen.
Tavaszi szél oson át néha így
az alvó ligeten.”(Wass Albert: A vers )
